Nos, a fekete-fehér fotók iránt táplált érzéseim valahol a néptánc és a heroin kettősétől való viszolygásom környékén keresendő, mert színesben meglátni és elkapni a pillanatot sokkal nehezebb, mint egy pocsolyáról élettelen, szürke fotót készíteni. Persze van úgy, hogy a fekete és a fehér a legkifejezőbb színösszetétel, de attól még nem kéne agyonbaszni egy utcaképet és művészetet látni abban, amiben rohadtul nincs semmi. És akkor itt van Terry Richardson. Lőtt pár sablonos képet Palvin Barbaráról (tudom, tudom, mindenki orrba-szájba, jól megtépné ahol csak érné).   Kicsit átgondolva és tökéletes nyelvtani szóösszetételekkel megtoldva, de a fekete-fehérhez hűen ragaszkodva, kicsit más kontextusba helyeztem az alábbi művészi fotókat. Íme: